Információk, érdekességek
Ajtócsapkodás helyett mediáció
2015. március 27.
Vita, konfliktus, veszekedés, perpatvar...Mindannyiunk számára ismerős fogalmak, még akkor is, ha mindent megteszünk annak érdekében, hogy elkerüljük őket. A konfliktusok sikeres rendezésének mediációs módszereivel Radványi Ágnes a Híd Mediációs Műhely vezetője ismertet meg minket.
A vita, a konfliktus bárhol, bármikor megtörténhet, hiszen különbözőek vagyunk, más és más értékrenddel, világnézettel, beállítottsággal és vérmérséklettel rendelkezünk. Ki ne találkozott volna a saját életében vagy környezetében olyan aktuális, vagy tartósan fennálló, elmérgesedő konfliktussal – legyen az a családban, párkapcsolatban, munkatárssal – amelyet a vitás felek nehezen tudnak kezelni, amelyben eszköztelennek érzik magukat, amit önerőből képtelek megoldani. Ezek a konfliktusok komoly károkat okozhatnak emberi kapcsolatokban, és az építő szempontok és a kommunikáció hiánya miatt a sértések és manipulációk kerülnek előtérbe. Ez sok esetben a kapcsolat teljes megszűnéséhez, szakításhoz, váláshoz, felmondáshoz vezet. Ennek nem kell így lennie!
A konfliktusok megoldásához a vitában álló felek sokszor eszköztelennek, kimerültnek, kiszolgáltatottnak érzik magukat, és ezáltal a konfliktust pedig hiábavalónak látják.
Hol romlanak el a dolgok?
2015. március 22.
Kamaszkorom óta foglalkoztat az a kérdés, miért lesz az egyik ember élete csődtömeg, a másiké meg sikeres.
Lázadó kamaszként az volt az egyik legnagyobb félelmem, hogy a felnőtteknek lesz igaza, mindenkinek „benő a feje lágya”, és beleszürkülünk a tömegbe. Azt azért már akkor is felfogtam, hogy az excentrikusság, tekintélyekkel szembeni lázadás, vagy a különlegesség tudata semmire nem garancia, hiszen ezek sok kamaszra jellemző stílusjegyek csupán. És elhittem azt is, hogy fiatalkorom felnőttjei ifjúságukban ugyancsak nagy álmokkal indultak az életnek, s lám mi lett belőlük. Lehet, hogy ez az élet rendje? Megkeseredett emberek, félresiklott életek.
Szerettem építőtáborba járni. Nem „országot akartam építeni”, hanem szerettem a helytállást és kitartást igénylő helyzeteket. Az építőtáborokban tett megfigyeléseimből sok mindent megérteni véltem, s ma sem látom másként. A fáradt, fájó izmok, a vízhólyagok a tenyéren, a lábat feltörő bakancs, a naptól égő bőr amolyan szelekciós tényezőként szétválogatta a gyűrődést jól tűrőket a lazsálni szeretőktől. Sokszor elméláztam azon, mi a különbség e két típus között. Sem izomerőben, sem önérzetben nem láttam különbséget. Lelkiekben volt egy apró eltérés: akik akkor is lapátoltak, amikor mások már az árnyékban hűsöltek, azokban dolgozott valami kötelességtudat vagy kihívásnak tekintették a lapátolást.
Hasonló megfigyeléseket tettem a gimnáziumban is. Mindig utáltam a puskázást, mert úgy éreztem, ez megfutamodás az erőfeszítések elől. Ifjúkori megfigyeléseimből született a mikrodöntések elmélete. Jelentéktelen döntésnek tűnt, engedni a lustaságnak és kidőlni a lapátolásból, mondván, „nem halálra dolgozni jöttünk ide”. Az is csak leleményességnek tűnt, ha ügyes puskázási technikával meg lehetett úszni több órás tanulást. Ezeket a mikrodöntéseket senki nem vette komolyan. Akik végiglazsálták az építőtábort, vagy ott puskáztak, ahol csak lehetett, nem gondolták, hogy ennek bármi következménye lenne a jövőben. Én meg azt kérdeztem magamtól: ha ilyen kis dolgokban nem tudtok helytállni, mi lesz a nagy dolgokkal? Miért gondoljátok, hogy majd felismeritek, mikor érdemes küzdeni? És honnan lesz erőtök helytállni, ha megszokjátok a dolgok könnyebb végét megfogni? Van, aki lapátolás közben a fájó tenyerére gondol, van, aki önmagát akarja legyőzni.
Végzetes kellékek
2015. március 20.
Mi vezet el ahhoz, hogy két ember a párkapcsolat lépcsőit ne együtt, hanem egymás mellett tegye meg? Melyek azok a játszmák, amelyek gátat szabnak az együttlétnek?
Kezdjük a kapcsolat elejétől. Hogyan is alakítunk ki párkapcsolatokat?
A mai világban élő serdülők és fiatal felnőttek (felnőttnek látszók) döntő többségbenönbizalomhiánnyal küszködnek. De ez nem csak most van így, hanem mindez régóta tartó folyamat. Ezzel a felállással kezdenek bele egy kapcsolatba. Az önbizalomhiány általában megfelelő külsőségekkel van leplezve, amit a másik nem is lát meg, mivel nem tudja, mit is kellene figyelnie.
A megfelelő nő- vagy férfiszerep megélése a felnőttkorhoz kötődik. Ha valaki hangsúlyozza, hogy nem akar felnőni, akkor hogy akar ő, mondjuk, jó nő lenni? Hm? Nem lesz jó nő, hanem csak annak látszik. Közben meg a vágyak azért megvannak, mert szeretne erős, nyugodt, békében élő lenni, de az ezzel járó munkát és főként a fájdalmat nem vállalja.
A mai emberek, főként a fiatalok, bizonyos dolgokat könnyen, gyorsan akarnak elérni. Csak ez sajnos nem megy.
Hogyan óvjuk belső erőnket? Sajnálat helyett együttérzés!
2015. március 19.
Biztos vagyok benne, hogy így vagy úgy, minden felnőtt ember megtapasztalta már, hogy az életünket dominánsan meghatározza, mennyi energiánk, erőnk van. És ez kicsiben, nagyban, közelről, távolról, ráadásul minden szinten igaz. Hogyan védje meg például az egészségügyi dolgozó – aki oly sok szomorúságot lát – a saját belső energiáját?
Jelenleg is fizikai szinten a kőolajért gyilkolják egymást az emberek, és egyre inkább központi kérdés a bolygó energiaellátása. Érzelmi szinten szintén az energiáért folyó küzdelem az emberi kapcsolatok egyik meghatározója. Azt látom, hogy a nagy többség még hatalmi drámákat, játszmákat gyárt, ahol különféle alá- és fölérendelt helyzetekben vadásszák, szipolyozzák egymás energiáját. (Meggyőződésem, hogy az évek óta oly népszerű vámpírkönyvek, -filmek egyik tudat alatti üzenete az energiavámpírkodás intenzív jelenléte.)
És igen, szellemi szinten is ez a fő kérdés a spirituális beállítottságú emberek számára: hogyan tudunk rácsatlakozni a Forrásra, magára a teremtő-tápláló-működtető erőre, ami tölthet minket. Hiszen ahhoz, hogy valami megvalósuljon az életünkben, 3 dolog elengedhetetlen:
- Tudjuk, hogy mi az, amit tenni szeretnénk.
- Legyen hozzá erőnk.
- Csináljuk meg.
És bizony sokszor épp azért nem valósulnak meg terveink, vágyaink, mert nincs hozzá elég erőnk. Emiatt egy idő után már hinni sem tudunk bennük.
Hogy érzem magam?- A nyelv egyszer édesít, máskor megdöf, keserít
2015. március 18.
Kommunikáljunk, kommunikáljunk! – ezt hangsúlyozzák a szakemberek az emberi kapcsolatoknál, problémáink megoldásánál. A „hogyan” azonban legtöbbször elmarad, pedig a jó kommunikációt meg kell tanulni és be kell gyakorolni. Ebben a cikksorozatban segítek önöknek az optimális és sikeres kommunikáció elsajátításában.
Miért „kapjuk fel olyan hamar a vizet”, miért torkollik egy-egy beszélgetésünk heves vitába, miért teszünk szemrehányást, miért magyarázkodunk, vagy épp miért védekezünk?
1. recept: amikor még meg sem szólaltunk
Amikor reggel felébredünk, és még senkihez sem szóltunk, figyeljünk a hangulatunkra! Napközben is bármikor, vagy értekezletek, fontos megbeszélések előtt is jó, ha egy pillanatra befelé fordulunk és megkérdezzük magunktól: hogy érzem most magam?
A terápiák, legyen az egyéni vagy csoportos, nem véletlenül kezdődnek ezzel: a terapeuta felméri a résztvevők hangulatát. Ki hogy érzi magát? Lehet ezt mérni egy-egy ma divatos szmájli kifejezésével, rajzolásával, vagy 1-től 5-ös skálán való rangsorolással, teszttel, akár egyszerűen szavakkal: jól, nagyon jól, nem valami jól stb.
Ezt azért is jó tudni, mert hangulatunkkal befolyásoljuk egy beszélgetés ütemét, hangnemét.
Gondoljuk csak el: ha nem érezzük jól magunkat, hogyan reagálunk?
- Ingerülten?
- Hangosan?
További híreink megtekintéséhez lapozzon!
1...125126127...238